Lengyel karácsony

Az egyik általam követett blogban Karácsony előtt a következő cikket olvastam: http://maghiaromania.wordpress.com/2012/12/13/dumnezeu-nu-e-tigan_-2/, azoknak akik nem értik a nyelvet lefordítom: Isten nem cigány. A cikk címe egy liberális képviselő kijelentése volt, amit a cikkben elitéltek. Kiemelnék egy megjegyzést a cikk alól ami így szólt: "Dumnezeu e ţigan. E evreu. E secui. E catalan, e palestinian, e aromân. E negru. E budist. E creştin. E musulman. E femeie. E copil. E sărac, e încarcerat, e liber. Liber de a fi oricine şi orice! E liber de noi! (Az Isten cigány. Zsidó. Székely. Katalán, palesztin, oromán. Feketebőrű. Budhista. Keresztény. Mohamedán. Nő. Gyerek. Szegény, bebörtönzőtt, szabad. Szabad, hogy akárki és akármi legyen! Ő független tőlünk!)".

S akkor most térjek át a lengyel karácsonyra. Most vagy 10 éve mikor felépült Aranyosgyéresen a görög katolikus templom sok román ajkú római katolikus úgy döntött, hogy mégis megmarad római katolikusnak és nem tér vissza. Ez azt jelenti, hogy évek óta a nagy számú román anyanyelvű hivek miatt az aranyosgyéresi római katolikus templomban a prédikáció kétnyelvű. S karácsonykor mindkét nyelven szavalnak a gyerekek, mindegyikük a saját anyanyelvén. S talán ez az egyetlen templom gyéresről ahol nincs kitűzve egyetlen nemzeti zászló sem, sem magyar, sem román... Az elején morogtak az emberek, de miután megtanultunk együtt élni, szép lassan megtanultunk együtt imádkozni is. De az idei karácsony egyedi volt még a mi kis templomunkban is, hiszen az egyik kisfiú úgy döntött, hogy ő is anyanyelvén szaval karácsonykor, mégpedig lengyelül. S a prédikációra évek múlva nem fogok emlékezni, de a lengyel karácsonyi versikére biztos, habár egyetlen egy szót sem értettem belőle... mert én egy olyan Erdélyt képzelek el, ahol a négy nemzet együtt tud élni boldogan, s karácsonyi vacsoránál ősszefér majd egy asztalon a gulyás, a miccs, s a cigánypecsenye a sajtos nokedlivel.

Nincsen eleje, nincsen vége

- Legyen ennek már vége, úgy izzadok, mint egy terhes apáca szülés közben, nem birok ennyit gondolkozni egyből! panaszkodott Micimackó és korgó hasára tette a sörös korsót pihenni.
- Pedig, mondom nektek, Isten nem létezik, vagy nem úgy ahogyan mi elképzeljük - probálkozott Donatello, a szuperhős mutáns teknőc és sodort magának még egy cigarettát.
- Pedig kell legyen valami értelme annak, hogy létezünk, fájdult meg Homer fejében megint ugyanaz a gondolat. Nézzétek meg hányan vagyunk, hány félék. Zsenik, csókra áhítozó leveli békák, pizzát zabáló teknőcök, akik megváltják a világot a gonosztól, Micimackó akinek minden mindegy csak ne maradjon üresen a korsó, mézes vagy sörös, lényegtelen...
Micimackó türelmetlenül dobolt a bal kezével a hasán míg a jobbal a sörös korsót fogta, hogy nehogy lebillenjen a hasáról, s azon gondolkozott, hogy ez a hetedik korsó söre is már átmelegedett és ezek még mindig nem akarnak véget vetni a vitának.
Dexter közben abbahagyta Csipkerózsika ölelgetését, s sűrű pislogása azt jelezte, hogy nagyon várja már a pillanatot mikor megszólalhat ő is. Csipkerózsika közben mancson ragadta, s próbálta rávenni, hogy vonuljanak vissza, de Dextert úgy néz ki senki és semmi sem győzhette volna meg, hogy ne fogjon neki elmélete bemutatásának. Ezért jó erőteljesen csapott egyet az asztalra és elkurjantotta magát, mint székely huszár mikor törököt fogott:
- Az 1600-as évek elején Cristiaan Huygens, az Óperenciás tengeren túli, üveghegy mögötti királyság sorrendben második trónörökösének elmélete az volt, hogy a meséknek nincsen eleje, s nincsen vége. S ez azért, mert nem létezünk, nem léteznek a könyvek amibe belenyomtattak, nem léteznek a képregények, rajzfilmek sem. Mert tudniillik a molekulák amiből mi vagyunk, s azok alkotórészecskéi az atomok sem léteznek, hanem csak hullámok...
- De akkor hogyan magyarázod, hogy mégis mi úgy érezzük, hogy élünk, vagyunk és történnek velünk dolgok, elnézést Morgó és Hapci, hogy rátok ejtettem a korsó söröm mikor megébredtem Dexti őrjöngő felkiáltására.
- ... csak az Óperenciás tengeren túli, üveghegy mögötti királyság sorrendben második trónörökösének elmélete elfelejtődött, hiszen abban az időben győzte le a kisebbik királyfi a 12 fejű, villámokat lővelő és szőke zöld szemű királykisasszonyokat toronyban fogva tartó gonosz sárkányt, s az újságok csak erről a hőstettről közöltek híreket hónapokon át. De én rájöttem és bizonyítani tudom, hogy Cristiaannak igaza volt, minden ezen a Világon, az Üveghegyen innen és odaát csak egy hullám. Tudniillik a modern biológia bebizonyította az agyhullámok létezését. Tehát én kijelentem, hogy Nobel díjat érő felfedezésem a következő: semminek sincs eleje és nincsen vége, nincsen ezen a világon semmi kézzelfogható, hanem egy felsőbbrendű Istenség agyhullámai vagyunk az egészen. Nézzétek, hogy képzelem én el: az Ember ül egy kényelmes kanapén, Kubai szivar a szájában, s egy öreg tölgyfa hordóban érlelt konyakot kostolgatva eszébe jutunk mi és eljátszik a gondolattal. S ezért eszi meg Piroskát a farkas, csipi meg a Pókembert a pók, stb.
- De Dexter egy dolgot még mindig nem magyaráztál meg, vigyorog vissza Homer, ha mi csak az Ember gondolataiban létezünk, akkor hogyan magyarázod neki a létét?
- Hagyd ezt a buta kérdést Homár, nincs türelmem, mert elfogyott a söröm, egyszerű, ő sem létezik, mondta Micimackó és ősszekulcsolta a kezét a hasán mint az életbölcsek szokták. Az Ember is egy hullám csak, egy másik Isten gondolataiként, mert nincsen eleje, s nincsen vége és most hagyjatok aludni, mert minden tiszteséges mackó alszik már, ha lehullt az első hó...

levéltöredékek... a Mikuláshoz

...hozz egy könnyű, rózsaszín álmot...

Csipkerozsika

Gyere szép nagy, aranyozott szánon, 12 darab rénszarvas nyomában, aranypor porzodjon utánad, s csak annyit kérek, hogy kopogj be hozzám is az ablakon, egy mosolyt kérek míg takarítom mostohám ezüst készletét.

Hamupipőke

...csak annyit kérek, hogy azon az estén Mancika ne fordítson hátat, ne duzzogjon, mint a budapesti gőzmozdony ha nyirkos szenet raktak rá, migrénjét se kenje a gyerekekre, simuljon hozzám, mint az éhes macska, s ígézően, mint 18 éves koromban mondja a szemembe, hogy: teee Béla!

őregedő, kopaszodó férj

Marcipán házat kérek, ropogós mézespogácsát kerítésnek, boszorkány nélkül, fríssen. S egy csinos rövid mini szoknyát Juliskának! Combfixes harisnyát, hogy szépen látszodjanak a karcsú lábai

Jancsika

ablakokat megmosni, felporszívozni a szobában, lemosni a TVt, megsütni a dobos tortát, feltölteni a disznó hurkát, elvágni a kakas torkát, belefőzni a levesbe, s elérni a reggeli rorátés misére idejében

háziasszony a faluban

Tigrisnek még egy csikot, malackának bátorságot, Zsebibabának morzsa nélküli zsemlét, bagolynak megtalálni szeművegét, a nyuszinak még egy tervet, s nekem egy aprocska sereg kamionocska hordja a Mézet egész évben

Micimackó

Szőke királykisassonynak zöld szemet, zöld ígéző szemnek vörösbort, vörösbornak kacsa combot, combnak vacsorát!

ismeretlen

What if

Nincs sohasem az az érzésetek, hogy mi lett volna ha?
Mi lett volna ha csacseszkut nem mészárolják le mikor pepitás egyenruhában látogattam az óvódát? Mi lett volna ha megeszem az egész tányér spenótot kisiskolás koromban mikor nagymamám viaskodott velem? Mi lett volna ha Kormos kutya nem betegedik meg azon a hideg télen és tovább élt volna? Mi lett volna ha jogásznak megyek s nem programozónak? Mi lett volna ha a múlt héten nem a kék nyakkendőmet veszem fel? Mi lett volna ha nem megyek neki annak a Logannak pénteken? Mi lett volna ma ha legalább 5 perccel korábban sikerül felkelni? Mi lett volna ma ha lehet kimondom amit elhallgattam udvariasságból?
Mi lett volna holnap ha nem veszek ki szabadnapot? Mi lett volna a jővő héten ha lehull az első hó és nem megyek ki letakarítani a kocsit? S mi lesz majd ha a mennyasszonyom nemet mondd az oltár előtt? Mi lesz majd ha a lányom fiúnak születik? Mi lesz majd ha az udvaron a fűvet csak kéthetente nyirom le?

Mi lett volna ha nem írom meg ezt a bejegyzést?

Mosolygós hobot

Egy egész hete itthon vagyok. Egy picit még mindig furán érzem magam, mint Ádám egy szűk alsógatyában, nem szoktam meg teljesen. S van egy fura görcs a gyomromban, hogy lehet vissza kell menjek. Pedig jó volt ott, kocka lelkem regényeket tudna mesélni azokról a pillanatokról amik neki tényleg felejthetetlenek lesznek. De rövid gatyás kisfiú énem hazakivánkozott paszuly levest enni, kis kutyával játszani otthon az udvaron és szilvás gombocot zabálni mint sánta cigány a szófogadatlan gyerekeket. Egyik kedves ismerősőm a héten megjegyezte, hogy ideje is volt haza jönni, hiszen kezdtem belefeledkezni a munkába mint cigány a muzsikába ha szomorú.

Tehát az eredménye ennek az lesz, hogy újraindítom magam, nekifogok megint színházba járni ásítgatni, számolni a lépéseket a salsa partykon, sörözgetni és borozgatni a Bulgakovba, életveszélyesen száguldani Bogárkával Kolozsvár utcáin, magyarul káromkodni a Céefer stadionba, evezni a központi parkba... Kérem vissza a régi életemet, ahol nem az a görbe hátú programozó bámul ki az interneten keresztül a világba, hanem picit fura frizurámmal egy mosolygó hobotra hasonlítottam.

S én kire szavazzak?

Most két éve megfogadtam, hogy hagyom a politikát, mert nem az én gyerek fejemnek való. Inkább teszem magam, hogy naivan bámulok a világba mint a kiskutya ha jól lakott és az októberi hidegben meleg a dunyhája, s semmi gondja meg baja.

De nem birom szó nélkül hagyni, egy kiáltó szó leszek. Hazajöttem a tegnap Párizsból s egyszerűen csalodtam... nagyon... Az az érzésem, hogy ennek az Európának, ebben a keleti csücskében, úgynevezett demokratikus országban tele kampányba csöppentem. Az ősszes hír a televizióban, a rádió harsogása, az ólomkatonák az újságok hasábjain csak a politikusok kampánykezdő mozgosításairól szól. Megint kezdik a szokásos keringőjüket, hülyének néznek egy egész országot, s a szomorú az, hogy lehet nekik van igazuk. Lássuk csak mi akasztott ki ennyire:

• a liberális demokrata párt (röviden PDL) etikus bizottságot állított őssze, de nagyon ritka szitával dolgoznak mert eddig senki sem akadt fenn rajta. Lelkesen várom mikor fogják bejelenteni, hogy Apostol (a nemrég kiszabadult kincses város volt polgármestere) indulni fog az ők oldalukon, hiszen amíg el nek itélik ártatlannak minősül és elméletben ez elég lenne jelesen végezni a demokrata párt etikai bizottságának ülésén.
• Didi (értsd Dan Diakonus) sem maradhat ki a késő őszi cirkuszból, s legújabb hireink szerint az ország legjelesebb pásztorával fog országunk fővárosában megverekedni, sajnos csak szóban, pedig biztos vagyok benne, hogy képesek lennének többre is ha bezárnánk őket egy szobába.
• Kezdjük a liberális párttal, a román pártok közül az egyetlen csoportulással amivel még néha egyet tudtam érteni, értelmes embereknek tüntek, míg ki nem egyeztek a szocialistákkal. Februárban történt, s én azóta is hallom, hogy jajjgat sirjában a Bratianuk csoportja.
• De ma betelt a pohár, annyira, hogy ha találkoznék a liberális párt jeles elnökével, fognám a poharat és szembe önteném. Szorzó táblát tanulni küldeném a harmadik osztályba Beképzelit, s nem a parlamentbe, méghozzá liberális-szocialista színekben. Szó nélkül hagyott a hír.
• De még élt bennem a remény, hogy magyar társaink körében egy tiszta, profeszionális kampány fog zajlani. De mikor látom, hogy három darab párt fog őssze-vissza hazudozni, hogy megnyerje kegyeimet, valahogy megremeg a lelkem és engedjétek meg, hogy kételkedjek (inkább kellemesen csalodnék ha lehetne). Tudom, hogy három a magyar igazsgág, de mégis...

S ezek után én kire szavazzak? Hamarosan majd visszatérek részletes elemzésekkel a pártok választási programjaiknak és kampányuknak az elemzésével, addig is itt egy kép, amit most több éve készítettem, de sajnos még mindig aktuális:

16 tonna fekete szén

Ülök a kanapén egy rövid munkanap után mint az aszalt szilva a sütőben. A bányászoknak könnyebb lehetett néha...

S rég kinőttem a republicot de most valahogy ezzel a fáradt fejjel csak ennyit vagyok képes hallgatni mielőtt belealudnék a munkába:

Gyökerek nélkül

Mikor iciri-piciri az emberke, s még a saját nevét sem tudja kimotyogni, egész hadsereg veszi körül és segít neki beilleszkedni ebbe a nagybetűs életbe. Nem könnyű. Tudom biztosan, hogy a szülők is elfáradnak néha, hiszen a kisbaba alig egy csöppség, de oroszlán erővel ordít ha szeretne valamit. Ilyenkor segítenek a nagyszülők. Ha fáj a hasid hülyén gügyögnek neked, hogy elfelejtsd, mesét olvasnak neked, s segítenek tanulni járni, türelemre oktatnak és pártodat fogják. S ha megnősz segítenek emlékezni arra, hogy milyen volt mikor kicsi és butácska gyerekként naiv szemekkel bámultál a világba.

A nagymama megpirongat ha rossz jegyet kapsz a suliban, de pártodat fogja ha apud haragszik. csokit csempész neked meg marcipánt, s a nagytata barackja a fejedre is csupa jóindulatból és szeretetből van ősszegyurva mint nagymama szilvás gomboca.

Nagytatáimat korábban elsodorta a sors mint én kikéreszkedtem volna e világra, de azért mindenképpen kijelenthetem, hogy nagymamáim nélkül nem lennék ugyanaz a személy ki most vagyok. Neveltek, tanítottak, példát mutattak nekem. S hiába gondoltam halhatatlannak őket piros pöttyös labdás koromban, az idő kegyetlen malomkereke senkinek sem kegyelmez.

Most itt állok gyökerek nélkül, de a mámitól kapott tepertős pogácsa, s a mama által főzött zöld paszuly leves, s a többi számtalan emlék ott áll a batyumban...

A világ legvégén

Így igaz, már megint Párizs. Lassan kezdek elgondolkozni, hogy kinőttem a magyar nyelv határait. Mikor elfogadtam, hogy felköltöztem Kolozsvárra akkor kezdtem el mondogatni, hogy nekem, Gyéres az itthont jelenti, s mindig azt fogja jelenteni. Az otthonomá fogadtam Kolozsvárt, hiszen lassacskán otthon érzem magam ott is, hiszen négy év egyetem, plusz négy év munka Kolozsváron, még ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, de meghozta eredményét. Ebben az a jó, hogy néha telefonálás közben szoktam mondani, hogy itthon vagyok most, most jöttem otthonról...

De a héten nyelvújításba fogtam. Hiszen mikor megérkeztem Párizsba rájöttem, hogy ide is haza jöttem, hiszen megszerettem ezt a lakást, de kifogytam a szavakból, hiszen a magyar nyelvnek csak 2 szava van erre, az itthon és az otthon. Párizs ezután a méltó étthon nevet fogja viselni.

Itt vagyok, a fények városában, ami mondhatni már szép lassan magáévá fogadott, s mégis az az érzésem, hogy mikor kiülök a teraszra beszélgetni egyet a halakkal, a hosszú munkanap után, mintha a Világ legvégén üldögélnék. S hiába mondom el ezt a halaknak, mert nem értik, csak tátognak nagyokat mint Móricka a szorzótáblának... 

Zöldebb legelők

Rohan az idő velem az utolsó időben, hogy nincs időm  utolérni magam. Még Párizsban pakolásztam a frissen mosott zokniim a szárítóról a fiokba, mikor egyet fordultam és a világ tetejéről a Radnai havasokban gondolkodtam egy következő számítástechnikai feladatomon, ami elég sok álmatlan éjszakát fog okozni nekem úgy tűnik.
Közben rájöttem, hogy az egész világ nem lehet az enyém, s turistaként 3 nap alatt igazán megkedveltem Kolozsvárt. Olyan jó volt annyi idő után távol, tudni, hogy még mindig megvannak a helyek, s az emberek amik/akik hazavárnak.

Alig szoktam meg otthon lenni itthon, máris nyakamba vettem a világot, s mesebeli hét mérföldes csizmám koptatva azon vettem észre magam, hogy már bajor földön sörözök és konferenciát hallgatok, pedig a gondolataim még mindig otthon járnak. 

Most ezt a bejegyzést Linzben írom, s a jó finom bajor gabonasör nélkül is zúg a fejem, hiszen annyi minden történt a jövő héten velem, de ez majd egy másik bejegyzés...

Lehajolok hozzád

Egy adott pillanatban szólsz, hogy elég volt, mert nem birod már tovább. Átfordulsz a hátadra és ott fekszel a rabszolgád alatt. De nem vesztem el a fejem. Folytatom tovább. Körkörös mozdulatokkal meghódítom a kebleidet, s lehajolok hozzád.

Csókot lehelek a bal melledre, meg akarsz szólalni, de nem marad rá időd. Lassan felsiklok rajtad az ajkaidhoz s beléd folytom a szót. Érezni akarlak, ahogy ég benned a vágy, ahogy hozzám simulsz és átölelsz a csókjaiddal. Mi ketten vagyunk csak most a lényeg.

Remeg a levegő a forróságtól körülöttünk. Csend van, szép lassan ránk borúl az este és betakarja meztelenségünk. Csak az óra ketyegése hallatszik a szobában. Kegyetlenül pörögnek a másodpercek, pedig nekünk megállt az idő. Megigéztél. Nem tudom levenni rólad a szemem. Rabod vagyok, mélyen benned, s mégis küzdök a szabadságomért. Zihálok feletted mint a sebzett vadállat, egy verejtékcsepp jelenik meg a homlokomon és szép lassan ereszkedik le. Észreveszed, s megsajnálsz. Gyengéden letörlöd, s keringőzünk tovább a mélybe: együtt. Zuhanunk, átölelsz és én átölellek. Érzed, hogy az enyém vagy és megnyugszol. Átadod magad nekem, a rabszolgádnak. Ez emberfeletti erőt ad nekem. Kitörök a mélyből, semmi sem állít meg. Ilyen lehetett az ősrobbanás is valamikor régen. Hatalmasnak érzem magam, verhetetlennek.


Mi van? Csak nem ijedtél meg? Pupilláid kitágulnak, körmeid a hátamba vésed, s erőtlenül hátradőlsz az ágyon. Mosolyogsz, s ez a legszebb mosolyod kicsim, a karjaimban.


Szenyesnek érzem magam, mint Ádám utolsó nap a Paradicsomban. Elmegyek zuhanyozni. Csatlakozol?


(Valahogy így kellett volna végződjön az előbbi bejegyzés, csak akkor valahogy nem volt hangulatom hozzá és nyitottabbnak akartam hagyni. Ma kegyetlenebb voltam, nem hagytam semmit sem a képzelőerőtekre. Vagy mégis?)

Masszázs

Lüktet a levegő a forróságtól. Koccannak a poharak. Ovatosan megforgatom a kezemben. A bor illata kikaccsint a pohárból. Belekostoltok, száraz, mint a nyári levegő. Egészséges aromája betölti a számat és lassan-lassan utat nyer lefele. Te elmentél zuhanyozni, s én belefekszem a fotelbe. Átadom magam a kintról behallatszó utca-zaj, a juliusi nyár forrósága és a bor által keltett kellemes émelygésnek. Nem ülök, hanem lebegek, a fotelen, csukott szemmel.
Esteledik lassan. A gyerekek bemennek vacsorázni a játszótérről, s a velük együtt elhallgat a zuhanyrózsa csobogása is. Csend van. Megizlelem még egyszer a bort, a nyelvem nem bir vele, gyorsan hátraküldi a szájpadlásom hátsó felébe, s ott az illata az agyamig száll. Hatalmába kerít a nyári éjszaka és a bor erőt ad. Elfelejtem az irodai munkám, a hétköznapi problemákat, levetkezem önmagamat.

Belépsz, szólok, hogy tedd le nyugodtan a törölközöd és foglalj helyet az ágyon. Ma este olyan leszek mint a római rabszólgák: csak a feladatomnak élek. Magad mellé veszed a poharat, elfekszel kényelmesen az ágyon, s kuncogsz egyet, hogy huzza már ki a hátát az a római rabszolga.

Szigorú arcal beolajozom a kezem, s mint a szolga ki teljesen beletörödött a rendeltetésébe, nekifogok a feladatnak. Meglepetten veszed tudomásul, hogy nem a hátadat fogom neki masszírozni. Hanem először a talpad veszem kezelésbe. Sorra veszem az összes lábujjadat is, s mesét mondok nekik, hogy megjegyezzék ezt az estét. Közben felkönyökölsz és élvezni kezded a pohár bort. Arcod kipirul és mesélni kezdesz a mai napodról. Végzek a labujjaiddal és haladok felfele a lábadon. De ott könnyedén vegigsiklok a térdedig mint a bor a torkodon: bársonyosan.

Szólok, hogy feküdj vissza, kioldom a melltartódat és nekifogok a masszázsnak. Néha-néha még megolajozom a kezem. De nem sietem el a dolgot, minden percét élvezem. Kezeimmel ízlelgetlek. Végigsimitok még egy párszor a hátadon és áttérek a combjaidra. Csukott szemmel élvezed a játékot. Neked játék? Alig észrevétlenül megnyalod a szád szélét, biztos a bor kiszárította.

Csak egy pillanatra megéríntem a jobb vállad, félresimítom a hajad a hátadról, s mégegyszer elindulok honfoglalni a hátadon. Most stratégiát váltok és a bordák vonalát követem a kezeimmel.

Egy adott pillanatban szólsz, hogy elég volt, mert nem birod már tovább. Átfordulsz a hátadra és ott fekszel a rabszolgád alatt. De nem vesztem el a fejem. Folytatom tovább. Körkörös mozdulatokkal meghodítom a kebleidet, s lehajolok hozzád.

Csokot lehelek a bal melledre, s belém nyillal a felismerés, hogy ez nem lehet igaz, hiszen még a múlt héten visszamondtam a ma reggeli repülőjegyem.

Akarsz-e játszani?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,  játékban élni, mely valóra vált?

Mikor még egészen pici voltam, még Babszem Jankó méreténél is kisebb egy leheletnyit, szeretetből és alvásból is egész rakással kellett nekem. Ha nem volt elegem ebből a kettőből nyafogtam egyfolytában, s olyankor mindenki a kedvemben járt. Ha labdáztam és eltaláltam a labdát, belerúgtam, akkor góóóól, ha a labda elgurult mellettem és megállt a hátam mögött akkor is nekem tevődött a góóól. Sőt akár építőkockázás közben  apummal, de ha a kis srác elkiáltotta magát, hogy góóól, akkor ott nem volt kérdés, s nem akadt volna biró ki lefujná. Nem volt könnyű dolga a szüleimnek az biztos, főleg, hogy mi duplán jöttünk a világra a tesómmal. Felsírtunk az elején, de aztán kezdődött a játék. Ahol mindig mi nyertünk, mert mi állítottuk fel a játékszabályokat.

Aztán nővekedünk, cseperedünk mint a kakukk a fészekben, s kezdünk rájönni, hogy az élet csak egy játék, de azért vannak játékszabályok is. Az egyik kedvenc foglalkozásunk mikor picik voltunk az ikertesómmal a hócsata volt. Mikor beállított a tél a nagyobbik testvér az udvar két oldalába két nagy hóvárat épített. Hatalmasak voltak, vagy mi voltunk kicsik? Mondjuk ez nem annyira fontos most, de ha visszaemlékszem mindig elmosolyodok, mert naivak voltunk mint a strucc a sivatagban, s mégis mindig mi nyertünk. Mert az egyik csapatban voltam én és Ottó, s a másikban a nagyobbik testvérünk, s nem tudom, hogy csinálta, de mindig nagy darab hógolyókat kavartunk be neki, pedig alig tudtunk dobni az egyik vártól a másikig. Most visszapillantva így öreg fejjel az az érzésem, hogy nem is mi találtuk el a testvérünket a hógolyókkal, hanem ő találta el a mi hógólyóinkat...

Mikor már akkorára nőttünk, hogy elértük a kicsiszék tetejét, s felébredt bennünk a második férfi ösztön, a harciasság, a tesóm új játékot talált ki. Anyuméknak volt 2 pár nagyon meleg, puha és jól kibélelt kesztyűje. A perzsa szőnyeg a nagy szobából lett a box ring. Aztán napokig játszottunk, míg a szüleim rá nem jöttek a turpiságra és végleg nem zárták el a kesztyűket. Pedig szép napok voltak azok, kihevült arccal zokniban és rövidnadrágban szédítettük egymást be-be akasztva egy jóbb egyenest és egy bal horgot. Azokkal a nagy kesztyűkkel igazán nagyot űtni csak a nagyobbik tesóm lett volna képes, de ő nem akart, sőt térdre ereszkedett játék közben, hogy ha az erőnk nem is, de a magasságunk egyenlő legyen. Itt a szobában a perzsa szőnyegen tanultunk meg veszíteni először. Rájöttünk, hogy az élet csak egy játék, korrekt játékszabályokkal, s néha te nyersz, s néha a veled szemben álló emberke. A kamrából a savanyú uborka sem volt annyira kellemetlen mint ennek a dolognak a felismerése, sőt azóta sem élem át könnyen ha valamiben veszítek...

S most még egyetlen egy dologról fogok beszélni, mint nagytata a háborúról. Általános iskolás koromban a tanító néni kijavította a német osztályzatomat egy jeggyel kisebbre, hogy ne lehessek első tanuló. Akkor kis naiv fejjel nem tudtam felfogni miért a csudába kellett ez így legyen. Toporzékoltam, sirtam, durcásan ültem a sarokban mint a kikosarazott kakas a szemétdombon. De két-három évvel később mikor mindenkinek bebizonyítottam, hogy a tanító néni tévedett rájöttem egy még fontosabb dologra: az élet olyan mint egy sakkjáték: megvannak a játékszabályok, s néha egy-egy csatát el kell veszíteni, hogy a háborút megnyerd, s ami legfontosabb az egész játékban, hogy mindenki le/meg akarja dőnteni a királynét :))

Három királyfi

Vannak dolgok amiben egyes emberek nagyok jók, annyira jók mint a mesékben! A népmesék tele vannak három királyfival ahol mindig a kisebbik királyfi győz. Megszerzi a királylányt, a fele királyságot, legyőzi a gonosz boszorkát, megőli a 13 fejű gonosz sárkányt.

Mi is hárman voltunk testvérek, három királyfi... Én a középső voltam, míg Ottó, a tesóm vállalta a legkisebbik királyfi szerepét. S ha a mai modern világban nem is kerül alkalom arra, hogy egy igazi királykisasszony kegyeiért megöljön egy 13 fejű gonosz sárkányt, két dologban biztos vagyok: ha kellene győztesen kerülne ki a harcból, s ha szükség lenne lerajzolni  a harcot akkor is ő a megfelelő ember a feladatra.

Matematika-informatika szakú liceumot végeztünk mind a ketten annak idején, fiatal korunkban. Ottó füzeteire és könyveire csodát járt látni az egész suli. Ő képes volt még a Langrange polinomokat is megszemélyesíteni s lerajzolni valaminek.

Vagy két hete a kolozsvári Bulgakov fedett teraszán megtekinthető egy pár rajza, ízelítőnek... tehát keressétek meg, ha tetszik amit láttok, a kolozsvári Pottert aki a számítógép egerével vagy a rajztábla ceruzájával csodákra képes mint Harry Potter a varázsvesszőjével.

(kapok én ezért a cikkért fejmosást tőle, de nem érdekel, a tesóm és büszke vagyok rá!)

Zsolt csodaországban

Pörög velem az élet az utolsó időben mint a holland szélmalom a viharban. De nem panaszkodom... sokat. Még birom erővel, s valahogy tetszik is nekem a helyzet.

Januártól kiköltöztem Párizsba, egy röpke fél év erejéig. Szerintem senkinek sem kell bizonyítsam, hogy az egyik legszebb város a Földről. Akármilyen szempontból nézem legalább egy tucat érvet fel tudnék sorolni miért is jó ott élni. Nekem. Most.

Ha összeszámolom már volt alkalmam legalább 8-9 honapot ott tölteni, egyes nevezetes épületeket többször láttam már azt hiszem mint a vérbeli Párizsiak, de még ennyi ott töltött idő után is képes meglepetéseket okozni nekem. Mert Párizs a fény városa, az a város amit nem elég csak látni. Párizst megkostolni kell a kis sarki vendéglőben, felkortyolni a francia vörösborral. Beszippantani illatát a város parkjaiban, megtappintani őt a Notre-Dame ezer éves falain keresztül...

S most már csaknem 3 honapja kint lakom abban a csodálatos városban, de mégis a múlt héten hazajöttem egyet pihenni csodaországba... Haza, mert itt a legfinomabb anyum főztje, mert a szurkolás is jobban megy a CFR-nek, mert tudod, hogy van akikre számíts, hiszen annyian várnak haza... csodaországba.

Ólomkatonák

Vannak dolgok amit sohasem nő ki az ember igazán. Általános iskolás koromban még mielőtt megtanultam a szorzótáblát belevetettem magam a kifestős könyvek világába.Ahány a kezembe akadt nem szabadult meg míg nem sikerült vagy az ősszes törpét, katonát, Csipkerózsikát, traktort, labdázó gyereket kifesteni vagy legalábbis túlzott buzgalommal ősszemaszatolni. Érdeklődésem azonban gyorsan lankadni kezdett, mikor meguntam az általános szabályokat alkalmazni, mint a fű az zöld és a kislány fülei nem lilák és felnőtt embertársaim nem értettek teljesen együtt velem és kezdték gyakran emlegetni nem-tetszésüket. Hamarosan rájöttem, hogy a kifestős könyvek nem nekem való dolgok, hiszen túl lefogják, s nem hagyják szárnyalni képzelőerőmet.

Másik nagy szenvedélyem a harmonika volt. A nagyobbik tesómtól maradt ránk, s az ő segítségével tanultam meg az első hangokat lefogni rajta. Viszonylag gyorsan ellestem tőle mind a két darab, az általa tudott karácsonyi dalt eljátszani... s a gyors sikerélmény megszerettete velem ezt a hangszert. Viszonylag hamar meguntam mind a két karácsonyi dallamot, s mivel a tesóm nem igazán tudott mást, s senki sem volt aki taníthatott volna újat gyorsan stratégiát váltottam. Felfedezni véltem magamban az új csodagyereket, ki elbűvöli majd Európát, mint Mozart annak idején tette, mondjuk fele annyi idős korában... Csak lankadó lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy a nagykorú felnőttek nem igazán értékelik zseni lelkem tükrőzödését a harmonikán keresztül. Először csak a nappaliból tiltottak ki a harmonikával együtt, részben nagymamám és nagynénim fejfájására hivatkozva. De mivel nem adtam fel egykönnyen, kénytelenek voltak elzárni tőlem, hogy tudomásul vegyem végre, hogy nem nekem való foglalkozás ez a művészi kifejezési forma, hiszen a zene a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt, de amit én produkálok nap mint nap az a felnőttek szerint csak rettenetesen idegesítő zenebona.

Aztán voltak dolgok amiket gyermekként gyorsabban kinőttem mint akármit, az első helyen, persze, a nadrágok voltak, hiszen mint minden gyermek, én is, apukámra akartam hasonlítani mikor megnővök, s ennek az volt a következménye, hogy minden egyes nyújtozkodásnál és reggeli ásításnál nőttem még egy sóhajtásnyit. Nem is csoda, hogy ebben a helyzetben a legtöbb nadrágom hamarabb kinőttem, mint kilyukasztottam volna a térdemen... De úgyanígy nőttem ki a lekváros tejbe grizet is, ami annak idején még  a Pál utcai fiúk-os koromban alapkövetelménye volt a heti táplálkozásomnak. Csaptunk is cirkuszt Ottóval együtt ha a lekváros palacsinta vagy akár a fahéjas tejbegrizről megfeledkezett nagymamánk valamelyik héten. Mostanság a palacsintát még néha megeszem, de a tejbegrizet kerülöm mint a kutyák a francia salátát: csak olyankor kell, mikor ég a gyomrom.

Egészen pici korunkban amikor már voltunk annyira értelmesek, hogy ne faljunk fel egy ólomkatonát a tejbegrizes kanál helyett, de még annyira kicsik is, hogy még halványan emlékszem rá, kaptunk Ottóval ketten egy tucat ólomkatonát. Azok voltak ám a bátorság példaképei, a kötelességtudat bástyái. Furán hangzik ezeket a jelzőket használni valami egyszerű kis játékfigurákra, de Isten lássa lelkemet, hogy így van. Homokvárat építettünk nekik az udvaron, végigháboruzták a francia forradalmat, ott álltak Mátyás király oldalán mikor leverte a németeket, támogatták az elesett királyt Mohácsnál, harcoltak az amerikai indiánok ellen... s ki tudja még hány és hány csatában említhetné őket a történelem ha megnyerték volna utolsó csatájukat a betonkeverővel. Azóta is ott küzdenek az udvaron a betonjárdába belekeverve s példát mutatnak mindenkinek. S én meg büszke lehetek, hogy ilyen talpraesett és becsületes ólomkatonáim vannak nekem.

Betűleves

Vannak dolgok amiket első pillanattól megszeret az ember, mint a kommunista párttitkár május elsejét. Igy volt ez az olvasással is meg velem, hamarabb megszerettem, mint megtanultam olvasni.

Az egész még óvodában kezdődött, egytől-egyig vettem le szép sorjában a könyveket a polcról mikor kezem ügyébe került a kicsiszék és nagyon komoly tudományos képpel olvastam fel belőlük a mágikusabbnál mágikusabb varázsigéket a csúnya boszorka és Merlin a jóságos varázsló nyelvén. S annyira büszke voltam, hogy megfejtettem a titkukat, hogy örömömben az sem zavart, hogy még én sem értem mit hadarok ott össze, de azért kitartóan ragaszkodtam ahhoz, hogy minden emberi lény (a szomszédasszony fajtájától, a postás néni fajtájáig) türelemmel hallgassa meg míg felolvasok neki egy röpke kis részletet a Könyvből.

S mikor akkorára nőttem mint Babszem Jankó s plussz egy kicsi, s kijártam az első osztályt is komolyan belevetettem magam az elém táruló betűrengetegbe. Nagyapó mesefája segített megtanulni olvasni. S utána már nem volt megállás, minden könyvet ami kezembe akadt felfaltam mint kigyó a kisegeret: egészben és gyorsan, s még mielőtt megemésztettem volna az előzőt.

Harmadikos osztályos koromra már csak a romantikus könyvei maradtak anyumnak kiolvashatatlanul és a biblia a házban. A romantikus könyvek valahogy nem igazán érdekelték a zsenge kisrác lelkemet, s a Bibliát anyum zárta el obiektiv okokból előlem, de erre is kitérek mindjárt.

Ugyanekkor történt nálunk a családban, hogy felkerült a család napi menűjébe a sárgarépa, alias murok. Hiszen az olvasás túladagolása nem tett valami jót a szememnek és a szemorvos (alias szemfűles doktor bácsi) az A vitamin fogyasztását javasolta olvasás helyett. A Bibliát anyum zárta el túlzott szorgalomból, mikor rajtakapott, hogy azt olvasom egyik nap, s mivel a könyv annyira hosszú volt, mint amilyen aprók a betűk benne úgy döntött, hogy nem tesz jót nekem ha azt olvasom tovább.

Ezek után kiegyeztünk, hogy ahányszor megeszek egy répát, olvashatok még egy adagot. Ez odáig vezetett, hogy a Tap Hapsi is elbujhat mellettem, mert én még álmomban is murkot rágtam, s én voltam az egyetlen kisiskolás gyerek a világról aki nem félhangosan olvasott magában, hanem csámcsogta a szavakat és a murkot.

(a következő bekezdést akár ki is lehet hagyni, mert kocka szöveg következik)
Annyira szerettem olvasni, hogy úton-útfélen ott volt velem egy könyv, hogy mikor 2 perc szabadidőm marad nekivessem magam. Egész jó kis játékot is találtam ki magamnak. Mivel világ életemben utáltam a könyvjelzőket, mert mocskolodtak, stb-stb, kis kocka fejemmel azt találtam ki, hogy inkább megtanulom megjegyezni a oldalszámot ahol elmaradtam. Egy idő után ez roppant egyszerűnek tűnt, így továbbfejlesztettem: egy könyv olvasása közben nem csak az aktuális oldalszámot jegyeztem meg, hanem az egész sort. Igy, mikor bevégeztem a könyvet végig tudtam mondani melyik oldalakon szakítottam meg az olvasást. Szentül hiszem a mai napig, hogy ez az oka annak, hogy hamarabb megjegyzem valakinek a telefonszámát, személyi számát és születési dátumát együtt, mint a nevét.
(kocka szöveg bezárva)

Közben megöregedtem, mint a kertben nagytata körtefája, de az olvasás még mindig kedvenc időpazarlásaim egyikének maradt meg. Képes vagyok éjszaka az ágyban, nappal a kanapén, állva a metrón, ülve a kicsi széken, kuporogva a sarokban ha kell olvasni ha az a hang onnan belülről úgy érzi, hogy neki fontos... mert úgy érzem, hogy mikor beleszürcsölök a betűlevesbe akkor átölelem az egész Világot!

Timetravel

Ez rövid lesz. Három hete vagyok Párizsban. Az első héten pontosan egy óra és 15 perc kellett ahhoz, hogy reggel a lakásból a munkahelyemre érjünk a kollegámmal.

Programozók vagyunk, tehát nekifogtunk optimalizálni az útvonalat. A héten a rekordunk 43 perc volt, ez azt jelenti, hogy nyertünk egy félórát.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy ha ebben az iramban sikerül csökkenteni továbbra is az úton eltöltött időt, akkor hamarosan lesz olyan nap is mikor hamarabb megérkezünk az irodába mint mikor elindultunk volna.

Chilling on saturday afternoon

Some other photos about the cube

Little tiny museum and a great, heavy cube

The cube and the church :)

La Maison rose and the Cube 

The Cartier shop and the Cube

Egy igazi kocka Párizsban 2 (with translation :P)

Because several people liked on facebook the post about the tourist Cube, I will try to write these articles in English.

Today the cube visited a Moroccan restaurant...

2. picture: Lamb tajine with onion and apricots AND the starved cube

Mivel többen jelezték, hogy követni szeretnék a kockás kocka kalandjait Párizsban, úgy döntöttem, hogy megprobálom angolul végigkövetni a kalandjait. Szóljatok kérlek ha valami nem helyes angolul, mert 2 dolog biztos nem az erősségem: a fekvőtámasz és az angol nyelvtan.

Egy igazi kocka Párizsban

Van a testvéremnek egy pár kedvenc filme, az egyik közülük ebben a mesebeli városban történik, s egy bájos lány csodavilágát mutatja be. A címét nem árulom el, mert szerintem már mindenki rájött melyik filmről van szó. Aki még nem, annak adok még egy tippet: ebben a filmben jelenik meg a világjáró kerti törpe fogalma.

Az elmúlt hetek lázálmai közben született a világjáró kerti törpéhez hasonló ötletem nekem is, csak egy picit fordítva. Nah lássuk csak miről is van szó:

1. kaptam karácsonyra egy bűvös kockát (most már kezd derengeni mindenkinek milyen kockáról van szó a címben???).
2. ma átköltöztem Párizsba röpke 6 hónap erejéig.
3. mivel Ottó volt annyira ügyes, hogy minden cuccomat sikerült begyömöszölnie az egyik táskámba, belefért a kistáskámba a bűvös kocka.
4. tehát a mai nappal kezdődően készüljetek fel, hogy kövessétek egy igazi kocka kalandjait Párizsban.

Igérem, hogy lustaságom méretétől függetlenül, munkamániám és csekélyke szabadidőm ellenére is legalább egyszer hetente megsharelem veletek legalább egy mozzanatát a kicsi kockás kocka kalandjának.

Tehát nézzetek be szorgalmasan néha ide, mert hamarosan jönnek az izgalmasabbnál izgalmasabb képek.

Addig is, mivel esik az eső szorgalmasan, kockaságunk őméltósága nekifogott a hotelszobában olvasni:

1. kép Mikor a kocka Kindle sorai közt kutatja a lét értelmét Párizsban