Csókot lehelek a bal melledre, meg akarsz szólalni, de nem marad rá időd. Lassan felsiklok rajtad az ajkaidhoz s beléd folytom a szót. Érezni akarlak, ahogy ég benned a vágy, ahogy hozzám simulsz és átölelsz a csókjaiddal. Mi ketten vagyunk csak most a lényeg.
Remeg a levegő a forróságtól körülöttünk. Csend van, szép lassan ránk borúl az este és betakarja meztelenségünk. Csak az óra ketyegése hallatszik a szobában. Kegyetlenül pörögnek a másodpercek, pedig nekünk megállt az idő. Megigéztél. Nem tudom levenni rólad a szemem. Rabod vagyok, mélyen benned, s mégis küzdök a szabadságomért. Zihálok feletted mint a sebzett vadállat, egy verejtékcsepp jelenik meg a homlokomon és szép lassan ereszkedik le. Észreveszed, s megsajnálsz. Gyengéden letörlöd, s keringőzünk tovább a mélybe: együtt. Zuhanunk, átölelsz és én átölellek. Érzed, hogy az enyém vagy és megnyugszol. Átadod magad nekem, a rabszolgádnak. Ez emberfeletti erőt ad nekem. Kitörök a mélyből, semmi sem állít meg. Ilyen lehetett az ősrobbanás is valamikor régen. Hatalmasnak érzem magam, verhetetlennek.
Mi van? Csak nem ijedtél meg? Pupilláid kitágulnak, körmeid a hátamba vésed, s erőtlenül hátradőlsz az ágyon. Mosolyogsz, s ez a legszebb mosolyod kicsim, a karjaimban.
Szenyesnek érzem magam, mint Ádám utolsó nap a Paradicsomban. Elmegyek zuhanyozni. Csatlakozol?
(Valahogy így kellett volna végződjön az előbbi bejegyzés, csak akkor valahogy nem volt hangulatom hozzá és nyitottabbnak akartam hagyni. Ma kegyetlenebb voltam, nem hagytam semmit sem a képzelőerőtekre. Vagy mégis?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése