Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált?
Mikor még egészen pici voltam, még Babszem Jankó méreténél is kisebb egy leheletnyit, szeretetből és alvásból is egész rakással kellett nekem. Ha nem volt elegem ebből a kettőből nyafogtam egyfolytában, s olyankor mindenki a kedvemben járt. Ha labdáztam és eltaláltam a labdát, belerúgtam, akkor góóóól, ha a labda elgurult mellettem és megállt a hátam mögött akkor is nekem tevődött a góóól. Sőt akár építőkockázás közben apummal, de ha a kis srác elkiáltotta magát, hogy góóól, akkor ott nem volt kérdés, s nem akadt volna biró ki lefujná. Nem volt könnyű dolga a szüleimnek az biztos, főleg, hogy mi duplán jöttünk a világra a tesómmal. Felsírtunk az elején, de aztán kezdődött a játék. Ahol mindig mi nyertünk, mert mi állítottuk fel a játékszabályokat.
Aztán nővekedünk, cseperedünk mint a kakukk a fészekben, s kezdünk rájönni, hogy az élet csak egy játék, de azért vannak játékszabályok is. Az egyik kedvenc foglalkozásunk mikor picik voltunk az ikertesómmal a hócsata volt. Mikor beállított a tél a nagyobbik testvér az udvar két oldalába két nagy hóvárat épített. Hatalmasak voltak, vagy mi voltunk kicsik? Mondjuk ez nem annyira fontos most, de ha visszaemlékszem mindig elmosolyodok, mert naivak voltunk mint a strucc a sivatagban, s mégis mindig mi nyertünk. Mert az egyik csapatban voltam én és Ottó, s a másikban a nagyobbik testvérünk, s nem tudom, hogy csinálta, de mindig nagy darab hógolyókat kavartunk be neki, pedig alig tudtunk dobni az egyik vártól a másikig. Most visszapillantva így öreg fejjel az az érzésem, hogy nem is mi találtuk el a testvérünket a hógolyókkal, hanem ő találta el a mi hógólyóinkat...
Mikor már akkorára nőttünk, hogy elértük a kicsiszék tetejét, s felébredt bennünk a második férfi ösztön, a harciasság, a tesóm új játékot talált ki. Anyuméknak volt 2 pár nagyon meleg, puha és jól kibélelt kesztyűje. A perzsa szőnyeg a nagy szobából lett a box ring. Aztán napokig játszottunk, míg a szüleim rá nem jöttek a turpiságra és végleg nem zárták el a kesztyűket. Pedig szép napok voltak azok, kihevült arccal zokniban és rövidnadrágban szédítettük egymást be-be akasztva egy jóbb egyenest és egy bal horgot. Azokkal a nagy kesztyűkkel igazán nagyot űtni csak a nagyobbik tesóm lett volna képes, de ő nem akart, sőt térdre ereszkedett játék közben, hogy ha az erőnk nem is, de a magasságunk egyenlő legyen. Itt a szobában a perzsa szőnyegen tanultunk meg veszíteni először. Rájöttünk, hogy az élet csak egy játék, korrekt játékszabályokkal, s néha te nyersz, s néha a veled szemben álló emberke. A kamrából a savanyú uborka sem volt annyira kellemetlen mint ennek a dolognak a felismerése, sőt azóta sem élem át könnyen ha valamiben veszítek...
S most még egyetlen egy dologról fogok beszélni, mint nagytata a háborúról. Általános iskolás koromban a tanító néni kijavította a német osztályzatomat egy jeggyel kisebbre, hogy ne lehessek első tanuló. Akkor kis naiv fejjel nem tudtam felfogni miért a csudába kellett ez így legyen. Toporzékoltam, sirtam, durcásan ültem a sarokban mint a kikosarazott kakas a szemétdombon. De két-három évvel később mikor mindenkinek bebizonyítottam, hogy a tanító néni tévedett rájöttem egy még fontosabb dologra: az élet olyan mint egy sakkjáték: megvannak a játékszabályok, s néha egy-egy csatát el kell veszíteni, hogy a háborút megnyerd, s ami legfontosabb az egész játékban, hogy mindenki le/meg akarja dőnteni a királynét :))
