Ólomkatonák

Vannak dolgok amit sohasem nő ki az ember igazán. Általános iskolás koromban még mielőtt megtanultam a szorzótáblát belevetettem magam a kifestős könyvek világába.Ahány a kezembe akadt nem szabadult meg míg nem sikerült vagy az ősszes törpét, katonát, Csipkerózsikát, traktort, labdázó gyereket kifesteni vagy legalábbis túlzott buzgalommal ősszemaszatolni. Érdeklődésem azonban gyorsan lankadni kezdett, mikor meguntam az általános szabályokat alkalmazni, mint a fű az zöld és a kislány fülei nem lilák és felnőtt embertársaim nem értettek teljesen együtt velem és kezdték gyakran emlegetni nem-tetszésüket. Hamarosan rájöttem, hogy a kifestős könyvek nem nekem való dolgok, hiszen túl lefogják, s nem hagyják szárnyalni képzelőerőmet.

Másik nagy szenvedélyem a harmonika volt. A nagyobbik tesómtól maradt ránk, s az ő segítségével tanultam meg az első hangokat lefogni rajta. Viszonylag gyorsan ellestem tőle mind a két darab, az általa tudott karácsonyi dalt eljátszani... s a gyors sikerélmény megszerettete velem ezt a hangszert. Viszonylag hamar meguntam mind a két karácsonyi dallamot, s mivel a tesóm nem igazán tudott mást, s senki sem volt aki taníthatott volna újat gyorsan stratégiát váltottam. Felfedezni véltem magamban az új csodagyereket, ki elbűvöli majd Európát, mint Mozart annak idején tette, mondjuk fele annyi idős korában... Csak lankadó lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy a nagykorú felnőttek nem igazán értékelik zseni lelkem tükrőzödését a harmonikán keresztül. Először csak a nappaliból tiltottak ki a harmonikával együtt, részben nagymamám és nagynénim fejfájására hivatkozva. De mivel nem adtam fel egykönnyen, kénytelenek voltak elzárni tőlem, hogy tudomásul vegyem végre, hogy nem nekem való foglalkozás ez a művészi kifejezési forma, hiszen a zene a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt, de amit én produkálok nap mint nap az a felnőttek szerint csak rettenetesen idegesítő zenebona.

Aztán voltak dolgok amiket gyermekként gyorsabban kinőttem mint akármit, az első helyen, persze, a nadrágok voltak, hiszen mint minden gyermek, én is, apukámra akartam hasonlítani mikor megnővök, s ennek az volt a következménye, hogy minden egyes nyújtozkodásnál és reggeli ásításnál nőttem még egy sóhajtásnyit. Nem is csoda, hogy ebben a helyzetben a legtöbb nadrágom hamarabb kinőttem, mint kilyukasztottam volna a térdemen... De úgyanígy nőttem ki a lekváros tejbe grizet is, ami annak idején még  a Pál utcai fiúk-os koromban alapkövetelménye volt a heti táplálkozásomnak. Csaptunk is cirkuszt Ottóval együtt ha a lekváros palacsinta vagy akár a fahéjas tejbegrizről megfeledkezett nagymamánk valamelyik héten. Mostanság a palacsintát még néha megeszem, de a tejbegrizet kerülöm mint a kutyák a francia salátát: csak olyankor kell, mikor ég a gyomrom.

Egészen pici korunkban amikor már voltunk annyira értelmesek, hogy ne faljunk fel egy ólomkatonát a tejbegrizes kanál helyett, de még annyira kicsik is, hogy még halványan emlékszem rá, kaptunk Ottóval ketten egy tucat ólomkatonát. Azok voltak ám a bátorság példaképei, a kötelességtudat bástyái. Furán hangzik ezeket a jelzőket használni valami egyszerű kis játékfigurákra, de Isten lássa lelkemet, hogy így van. Homokvárat építettünk nekik az udvaron, végigháboruzták a francia forradalmat, ott álltak Mátyás király oldalán mikor leverte a németeket, támogatták az elesett királyt Mohácsnál, harcoltak az amerikai indiánok ellen... s ki tudja még hány és hány csatában említhetné őket a történelem ha megnyerték volna utolsó csatájukat a betonkeverővel. Azóta is ott küzdenek az udvaron a betonjárdába belekeverve s példát mutatnak mindenkinek. S én meg büszke lehetek, hogy ilyen talpraesett és becsületes ólomkatonáim vannak nekem.