Betűleves

Vannak dolgok amiket első pillanattól megszeret az ember, mint a kommunista párttitkár május elsejét. Igy volt ez az olvasással is meg velem, hamarabb megszerettem, mint megtanultam olvasni.

Az egész még óvodában kezdődött, egytől-egyig vettem le szép sorjában a könyveket a polcról mikor kezem ügyébe került a kicsiszék és nagyon komoly tudományos képpel olvastam fel belőlük a mágikusabbnál mágikusabb varázsigéket a csúnya boszorka és Merlin a jóságos varázsló nyelvén. S annyira büszke voltam, hogy megfejtettem a titkukat, hogy örömömben az sem zavart, hogy még én sem értem mit hadarok ott össze, de azért kitartóan ragaszkodtam ahhoz, hogy minden emberi lény (a szomszédasszony fajtájától, a postás néni fajtájáig) türelemmel hallgassa meg míg felolvasok neki egy röpke kis részletet a Könyvből.

S mikor akkorára nőttem mint Babszem Jankó s plussz egy kicsi, s kijártam az első osztályt is komolyan belevetettem magam az elém táruló betűrengetegbe. Nagyapó mesefája segített megtanulni olvasni. S utána már nem volt megállás, minden könyvet ami kezembe akadt felfaltam mint kigyó a kisegeret: egészben és gyorsan, s még mielőtt megemésztettem volna az előzőt.

Harmadikos osztályos koromra már csak a romantikus könyvei maradtak anyumnak kiolvashatatlanul és a biblia a házban. A romantikus könyvek valahogy nem igazán érdekelték a zsenge kisrác lelkemet, s a Bibliát anyum zárta el obiektiv okokból előlem, de erre is kitérek mindjárt.

Ugyanekkor történt nálunk a családban, hogy felkerült a család napi menűjébe a sárgarépa, alias murok. Hiszen az olvasás túladagolása nem tett valami jót a szememnek és a szemorvos (alias szemfűles doktor bácsi) az A vitamin fogyasztását javasolta olvasás helyett. A Bibliát anyum zárta el túlzott szorgalomból, mikor rajtakapott, hogy azt olvasom egyik nap, s mivel a könyv annyira hosszú volt, mint amilyen aprók a betűk benne úgy döntött, hogy nem tesz jót nekem ha azt olvasom tovább.

Ezek után kiegyeztünk, hogy ahányszor megeszek egy répát, olvashatok még egy adagot. Ez odáig vezetett, hogy a Tap Hapsi is elbujhat mellettem, mert én még álmomban is murkot rágtam, s én voltam az egyetlen kisiskolás gyerek a világról aki nem félhangosan olvasott magában, hanem csámcsogta a szavakat és a murkot.

(a következő bekezdést akár ki is lehet hagyni, mert kocka szöveg következik)
Annyira szerettem olvasni, hogy úton-útfélen ott volt velem egy könyv, hogy mikor 2 perc szabadidőm marad nekivessem magam. Egész jó kis játékot is találtam ki magamnak. Mivel világ életemben utáltam a könyvjelzőket, mert mocskolodtak, stb-stb, kis kocka fejemmel azt találtam ki, hogy inkább megtanulom megjegyezni a oldalszámot ahol elmaradtam. Egy idő után ez roppant egyszerűnek tűnt, így továbbfejlesztettem: egy könyv olvasása közben nem csak az aktuális oldalszámot jegyeztem meg, hanem az egész sort. Igy, mikor bevégeztem a könyvet végig tudtam mondani melyik oldalakon szakítottam meg az olvasást. Szentül hiszem a mai napig, hogy ez az oka annak, hogy hamarabb megjegyzem valakinek a telefonszámát, személyi számát és születési dátumát együtt, mint a nevét.
(kocka szöveg bezárva)

Közben megöregedtem, mint a kertben nagytata körtefája, de az olvasás még mindig kedvenc időpazarlásaim egyikének maradt meg. Képes vagyok éjszaka az ágyban, nappal a kanapén, állva a metrón, ülve a kicsi széken, kuporogva a sarokban ha kell olvasni ha az a hang onnan belülről úgy érzi, hogy neki fontos... mert úgy érzem, hogy mikor beleszürcsölök a betűlevesbe akkor átölelem az egész Világot!