A világ legvégén

Így igaz, már megint Párizs. Lassan kezdek elgondolkozni, hogy kinőttem a magyar nyelv határait. Mikor elfogadtam, hogy felköltöztem Kolozsvárra akkor kezdtem el mondogatni, hogy nekem, Gyéres az itthont jelenti, s mindig azt fogja jelenteni. Az otthonomá fogadtam Kolozsvárt, hiszen lassacskán otthon érzem magam ott is, hiszen négy év egyetem, plusz négy év munka Kolozsváron, még ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, de meghozta eredményét. Ebben az a jó, hogy néha telefonálás közben szoktam mondani, hogy itthon vagyok most, most jöttem otthonról...

De a héten nyelvújításba fogtam. Hiszen mikor megérkeztem Párizsba rájöttem, hogy ide is haza jöttem, hiszen megszerettem ezt a lakást, de kifogytam a szavakból, hiszen a magyar nyelvnek csak 2 szava van erre, az itthon és az otthon. Párizs ezután a méltó étthon nevet fogja viselni.

Itt vagyok, a fények városában, ami mondhatni már szép lassan magáévá fogadott, s mégis az az érzésem, hogy mikor kiülök a teraszra beszélgetni egyet a halakkal, a hosszú munkanap után, mintha a Világ legvégén üldögélnék. S hiába mondom el ezt a halaknak, mert nem értik, csak tátognak nagyokat mint Móricka a szorzótáblának...