2011. október 25., kedd

Lüktet, mint Lúdas Matyiban az értelem

Napok óta lüktet bennem egy gondolat, mint Lúdas Matyiban az értelem. Nem hagy nyugodni, éjszaka közepén ébredek meg miatta, munka közben azon veszem észre magam, hogy azon töprengek, mint székely paraszt az adóbevalláson, kajálás közben folyton nyakamon akad a falat miatta, mint a lyukas csizma a halászboton. Értitek már gondolom, nem halasztom tovább a bevezetőt és rátérek egyenesen a lényegre. Ez a gondolat nem más mint: A tyúk nem egy okos állat igaz? Igen! Akkor vajon a tyúk tudja magáról, hogy ő egy tyúk? Hogy egészen pontos legyek a helyes kifejezés az lenne, hogy: Vajon a tyúk tudja magáról, hogy ő csak egy tyúk?


Most biztos mindenkinek megvan a saját véleménye arról, hogy most vajon mit gondol egy tyúk, sőt közületek néhányan maguk elé bámulnak szelíden, mint egy tyúk, mert meglepte őket az előbbi gondolat mélysége :)). S innen kifolyólag, mert Ottó a testvérkém, miután leidiótázott a kérdés miatt vasárnap délben reggelizés közben, kifejtette azon véleményét, hogy a tyúk tudja magáról, hogy ő tyúk, azon morgolodom, hogy ha elfogadom amit Ottó érvelt, akkor vajon a tyúk, tudva magáról, hogy ő csak egy tyúk, teljesen meg van elégedve a helyzetével? Valahogy nekem semmiképpen sem esne jól, ha megtudnám, hogy a legjobb amit elérhetek ebben az életben az, hogy belefőznek a vasárnapi húslevesbe...

Vagy tényleg egyedül vagyunk mi a világban emberek olyan sokan akiknek nem az a mindennapi álmunk, hogy belefőzzenek minket az intergalaxiális atemporális levesbe?

2011. október 18., kedd

Mikor az én találkozik a Zsolttal

Háborgok mint nyáron, a strandon eső közben a medence hiszen néha nem ismerek magamra. Ennyire megváltoztam volna? Felnőni, emberré válni azt jelenti, hogy mint a kigyó levedleni saját magad, s új börbe bújni? Gyermekként megvoltak a saját álmaim, szokásaim, kedvenc ételem, játékaim, ami meghatározott mint emberi lényt, mert másképp voltam egyforma a többiekkel és másképp volt a testvérem egyforma velem.

Gyermeki fejjel iskolába bandukolva mindig akkora terveket szőttem, hogy egész kis szülővárosomat beháloztam. Tanár szerettem volna lenni. Matematika tanár, akit minden gyermek szeretni fog és játszva megtanítom a matekot a kis kobakoknak. Mert nekem még általános iskolában játék volt, vagy annak tünt a matematika. Kis naiv fejemmel, mikor megtanultuk a hatványokat és a negatív számokat, azt hittem mindent tudok, vagy ha nem is, akkor a mindenből egy egész jó nagy darabot legalább.

Aztán jöttek a liceumi évek, ahol a matematika egy picit háttérbe szorult, varázsló szerettem volna lenni, az a varázsló aki csak egyesek és nullások sorozatából egy új világot teremt. A követketkező programozó akartam lenni, kit Halle Berry orálisan kielégít míg ő (a nagy Ő), három képernyőt egyszerre követve rekordidő alatt feltőr egy bonyolult jelszót. Azóta tudom, hogy szőke hercegek és ilyen programozók csak a mesében léteznek.

Egyetem alatt beleunva a számok nélküli matekbe, a túl eltanított algoritmusokba, s felbátorodva amiatt, hogy mindenki azt állította rólam, hogy sokat beszélek, politikai pályán kezdtem el gondolkozni. Hogy jól tettem-e mai napig nem tudtam eldönteni, csak annyit, hogy jó döntés volt mikor abbahagytam.

S mire volt jó ez a sok álmodozás? Elindítottak egy uton, ennyi. Mert ez a sok túlzás és hiábavaló álmodozás nélkül most itt állna előttetek egy szürke Zsolt, egy Zsolt aki nem elég kocka, de kerek sem mint egy gömb. Egy Zsolt kacsasült, szőke zöld szemű kiráykisassony és száraz vörös bor nélkül. Egy Zsolt kit nem gyalult le simára a matematika logikája, a programozás egyszerűsége, a politika epigonizmusa. S mikor az én találkozna a Zsolttal nem csodálkozna el, hogy mi lett belőle mire Nagy lett s biztos nem untatna ilyen hülye bejegyzésekkel amiknek sem eleje, sem hátulja, de közepe van és az hosszú.

2011. október 8., szombat

Addig magamban hallgatom a csöndet


Tele voltam lelkesedéssel nemrég az egyik bejegyzésben. Párizsban voltam, kacsát ettem, vörös bort ittam hozzá, nem volt okom panaszra. Félre ne értsétek, most sincs igazán semmi okom rá. Igaz, hogy itthon vagyok, igaz, hogy kacsa sincsen, igaz, hogy egyszemélyes ágyban alszom el egyedül ma este, de szégyen és gyalázat lenne ha panaszkodnék.

A múlt héten rezidenciát cseréltem, hogy érthetőbb legyen: elköltöztem. Nagyszerű lakótársak után nagyszerű lakótársakat találtam. A lakás nagyobb, tágasabb, felújított teljesen, közelebb van a munkahelyhez is, tehát emiatt nem panaszkodhatok.

Munkahelyen, mint már említettem, világhírű projekten dolgozom, a szakma egyik elismert zsenijével. Tele van kihivásokkal, érdekesebbnél-érdekesebb feladatok elvégzésére ösztönöz. Évek óta vártam egy ilyen lehetőségre. Tehát emiatt sem logathatóm az orrom mint egy kakadu.

S hogy vége ne legyen ennek a felsorolásnak ilyen hamar, még elárulom, hogy úgy néz ki, hogy keddtől nagytatáim is nyugodtabban fognak rám mosolyogni onnan fentről az égből, hiszen unokájuk magyar lesz újra. Nem mintha eddig úgy belül nem annak éreztem volna magam, de most már papirom is lesz róla, tehát emiatt sem sirhatok mint krokodil a magasugrásversenyen.

Sőt úgy néz ki lehetőségem adódik megint kint tölteni legkevesebb 5-6 honapot a kacsák és vörösbor országában, mindezt jelentős anyagi előnyök mellett, tehát a végkövetkeztetés az, hogy emiatt sem pityereghetek mint jegesmedve a nyári olimpián.

Pedig valami nincsen rendjén, hiszen éjszaka fél 4, s én csak ülök az ágyban és magamban hallgatom a csöndet.