Gyökerek nélkül

Mikor iciri-piciri az emberke, s még a saját nevét sem tudja kimotyogni, egész hadsereg veszi körül és segít neki beilleszkedni ebbe a nagybetűs életbe. Nem könnyű. Tudom biztosan, hogy a szülők is elfáradnak néha, hiszen a kisbaba alig egy csöppség, de oroszlán erővel ordít ha szeretne valamit. Ilyenkor segítenek a nagyszülők. Ha fáj a hasid hülyén gügyögnek neked, hogy elfelejtsd, mesét olvasnak neked, s segítenek tanulni járni, türelemre oktatnak és pártodat fogják. S ha megnősz segítenek emlékezni arra, hogy milyen volt mikor kicsi és butácska gyerekként naiv szemekkel bámultál a világba.

A nagymama megpirongat ha rossz jegyet kapsz a suliban, de pártodat fogja ha apud haragszik. csokit csempész neked meg marcipánt, s a nagytata barackja a fejedre is csupa jóindulatból és szeretetből van ősszegyurva mint nagymama szilvás gomboca.

Nagytatáimat korábban elsodorta a sors mint én kikéreszkedtem volna e világra, de azért mindenképpen kijelenthetem, hogy nagymamáim nélkül nem lennék ugyanaz a személy ki most vagyok. Neveltek, tanítottak, példát mutattak nekem. S hiába gondoltam halhatatlannak őket piros pöttyös labdás koromban, az idő kegyetlen malomkereke senkinek sem kegyelmez.

Most itt állok gyökerek nélkül, de a mámitól kapott tepertős pogácsa, s a mama által főzött zöld paszuly leves, s a többi számtalan emlék ott áll a batyumban...

A világ legvégén

Így igaz, már megint Párizs. Lassan kezdek elgondolkozni, hogy kinőttem a magyar nyelv határait. Mikor elfogadtam, hogy felköltöztem Kolozsvárra akkor kezdtem el mondogatni, hogy nekem, Gyéres az itthont jelenti, s mindig azt fogja jelenteni. Az otthonomá fogadtam Kolozsvárt, hiszen lassacskán otthon érzem magam ott is, hiszen négy év egyetem, plusz négy év munka Kolozsváron, még ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, de meghozta eredményét. Ebben az a jó, hogy néha telefonálás közben szoktam mondani, hogy itthon vagyok most, most jöttem otthonról...

De a héten nyelvújításba fogtam. Hiszen mikor megérkeztem Párizsba rájöttem, hogy ide is haza jöttem, hiszen megszerettem ezt a lakást, de kifogytam a szavakból, hiszen a magyar nyelvnek csak 2 szava van erre, az itthon és az otthon. Párizs ezután a méltó étthon nevet fogja viselni.

Itt vagyok, a fények városában, ami mondhatni már szép lassan magáévá fogadott, s mégis az az érzésem, hogy mikor kiülök a teraszra beszélgetni egyet a halakkal, a hosszú munkanap után, mintha a Világ legvégén üldögélnék. S hiába mondom el ezt a halaknak, mert nem értik, csak tátognak nagyokat mint Móricka a szorzótáblának...