Ólomkatonák

Vannak dolgok amit sohasem nő ki az ember igazán. Általános iskolás koromban még mielőtt megtanultam a szorzótáblát belevetettem magam a kifestős könyvek világába.Ahány a kezembe akadt nem szabadult meg míg nem sikerült vagy az ősszes törpét, katonát, Csipkerózsikát, traktort, labdázó gyereket kifesteni vagy legalábbis túlzott buzgalommal ősszemaszatolni. Érdeklődésem azonban gyorsan lankadni kezdett, mikor meguntam az általános szabályokat alkalmazni, mint a fű az zöld és a kislány fülei nem lilák és felnőtt embertársaim nem értettek teljesen együtt velem és kezdték gyakran emlegetni nem-tetszésüket. Hamarosan rájöttem, hogy a kifestős könyvek nem nekem való dolgok, hiszen túl lefogják, s nem hagyják szárnyalni képzelőerőmet.

Másik nagy szenvedélyem a harmonika volt. A nagyobbik tesómtól maradt ránk, s az ő segítségével tanultam meg az első hangokat lefogni rajta. Viszonylag gyorsan ellestem tőle mind a két darab, az általa tudott karácsonyi dalt eljátszani... s a gyors sikerélmény megszerettete velem ezt a hangszert. Viszonylag hamar meguntam mind a két karácsonyi dallamot, s mivel a tesóm nem igazán tudott mást, s senki sem volt aki taníthatott volna újat gyorsan stratégiát váltottam. Felfedezni véltem magamban az új csodagyereket, ki elbűvöli majd Európát, mint Mozart annak idején tette, mondjuk fele annyi idős korában... Csak lankadó lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy a nagykorú felnőttek nem igazán értékelik zseni lelkem tükrőzödését a harmonikán keresztül. Először csak a nappaliból tiltottak ki a harmonikával együtt, részben nagymamám és nagynénim fejfájására hivatkozva. De mivel nem adtam fel egykönnyen, kénytelenek voltak elzárni tőlem, hogy tudomásul vegyem végre, hogy nem nekem való foglalkozás ez a művészi kifejezési forma, hiszen a zene a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt, de amit én produkálok nap mint nap az a felnőttek szerint csak rettenetesen idegesítő zenebona.

Aztán voltak dolgok amiket gyermekként gyorsabban kinőttem mint akármit, az első helyen, persze, a nadrágok voltak, hiszen mint minden gyermek, én is, apukámra akartam hasonlítani mikor megnővök, s ennek az volt a következménye, hogy minden egyes nyújtozkodásnál és reggeli ásításnál nőttem még egy sóhajtásnyit. Nem is csoda, hogy ebben a helyzetben a legtöbb nadrágom hamarabb kinőttem, mint kilyukasztottam volna a térdemen... De úgyanígy nőttem ki a lekváros tejbe grizet is, ami annak idején még  a Pál utcai fiúk-os koromban alapkövetelménye volt a heti táplálkozásomnak. Csaptunk is cirkuszt Ottóval együtt ha a lekváros palacsinta vagy akár a fahéjas tejbegrizről megfeledkezett nagymamánk valamelyik héten. Mostanság a palacsintát még néha megeszem, de a tejbegrizet kerülöm mint a kutyák a francia salátát: csak olyankor kell, mikor ég a gyomrom.

Egészen pici korunkban amikor már voltunk annyira értelmesek, hogy ne faljunk fel egy ólomkatonát a tejbegrizes kanál helyett, de még annyira kicsik is, hogy még halványan emlékszem rá, kaptunk Ottóval ketten egy tucat ólomkatonát. Azok voltak ám a bátorság példaképei, a kötelességtudat bástyái. Furán hangzik ezeket a jelzőket használni valami egyszerű kis játékfigurákra, de Isten lássa lelkemet, hogy így van. Homokvárat építettünk nekik az udvaron, végigháboruzták a francia forradalmat, ott álltak Mátyás király oldalán mikor leverte a németeket, támogatták az elesett királyt Mohácsnál, harcoltak az amerikai indiánok ellen... s ki tudja még hány és hány csatában említhetné őket a történelem ha megnyerték volna utolsó csatájukat a betonkeverővel. Azóta is ott küzdenek az udvaron a betonjárdába belekeverve s példát mutatnak mindenkinek. S én meg büszke lehetek, hogy ilyen talpraesett és becsületes ólomkatonáim vannak nekem.

Betűleves

Vannak dolgok amiket első pillanattól megszeret az ember, mint a kommunista párttitkár május elsejét. Igy volt ez az olvasással is meg velem, hamarabb megszerettem, mint megtanultam olvasni.

Az egész még óvodában kezdődött, egytől-egyig vettem le szép sorjában a könyveket a polcról mikor kezem ügyébe került a kicsiszék és nagyon komoly tudományos képpel olvastam fel belőlük a mágikusabbnál mágikusabb varázsigéket a csúnya boszorka és Merlin a jóságos varázsló nyelvén. S annyira büszke voltam, hogy megfejtettem a titkukat, hogy örömömben az sem zavart, hogy még én sem értem mit hadarok ott össze, de azért kitartóan ragaszkodtam ahhoz, hogy minden emberi lény (a szomszédasszony fajtájától, a postás néni fajtájáig) türelemmel hallgassa meg míg felolvasok neki egy röpke kis részletet a Könyvből.

S mikor akkorára nőttem mint Babszem Jankó s plussz egy kicsi, s kijártam az első osztályt is komolyan belevetettem magam az elém táruló betűrengetegbe. Nagyapó mesefája segített megtanulni olvasni. S utána már nem volt megállás, minden könyvet ami kezembe akadt felfaltam mint kigyó a kisegeret: egészben és gyorsan, s még mielőtt megemésztettem volna az előzőt.

Harmadikos osztályos koromra már csak a romantikus könyvei maradtak anyumnak kiolvashatatlanul és a biblia a házban. A romantikus könyvek valahogy nem igazán érdekelték a zsenge kisrác lelkemet, s a Bibliát anyum zárta el obiektiv okokból előlem, de erre is kitérek mindjárt.

Ugyanekkor történt nálunk a családban, hogy felkerült a család napi menűjébe a sárgarépa, alias murok. Hiszen az olvasás túladagolása nem tett valami jót a szememnek és a szemorvos (alias szemfűles doktor bácsi) az A vitamin fogyasztását javasolta olvasás helyett. A Bibliát anyum zárta el túlzott szorgalomból, mikor rajtakapott, hogy azt olvasom egyik nap, s mivel a könyv annyira hosszú volt, mint amilyen aprók a betűk benne úgy döntött, hogy nem tesz jót nekem ha azt olvasom tovább.

Ezek után kiegyeztünk, hogy ahányszor megeszek egy répát, olvashatok még egy adagot. Ez odáig vezetett, hogy a Tap Hapsi is elbujhat mellettem, mert én még álmomban is murkot rágtam, s én voltam az egyetlen kisiskolás gyerek a világról aki nem félhangosan olvasott magában, hanem csámcsogta a szavakat és a murkot.

(a következő bekezdést akár ki is lehet hagyni, mert kocka szöveg következik)
Annyira szerettem olvasni, hogy úton-útfélen ott volt velem egy könyv, hogy mikor 2 perc szabadidőm marad nekivessem magam. Egész jó kis játékot is találtam ki magamnak. Mivel világ életemben utáltam a könyvjelzőket, mert mocskolodtak, stb-stb, kis kocka fejemmel azt találtam ki, hogy inkább megtanulom megjegyezni a oldalszámot ahol elmaradtam. Egy idő után ez roppant egyszerűnek tűnt, így továbbfejlesztettem: egy könyv olvasása közben nem csak az aktuális oldalszámot jegyeztem meg, hanem az egész sort. Igy, mikor bevégeztem a könyvet végig tudtam mondani melyik oldalakon szakítottam meg az olvasást. Szentül hiszem a mai napig, hogy ez az oka annak, hogy hamarabb megjegyzem valakinek a telefonszámát, személyi számát és születési dátumát együtt, mint a nevét.
(kocka szöveg bezárva)

Közben megöregedtem, mint a kertben nagytata körtefája, de az olvasás még mindig kedvenc időpazarlásaim egyikének maradt meg. Képes vagyok éjszaka az ágyban, nappal a kanapén, állva a metrón, ülve a kicsi széken, kuporogva a sarokban ha kell olvasni ha az a hang onnan belülről úgy érzi, hogy neki fontos... mert úgy érzem, hogy mikor beleszürcsölök a betűlevesbe akkor átölelem az egész Világot!