Búcsú a rövidnadrágtól

Minden férfi életében eljön egyszer az a pillanat amikor ünnepélyesen búcsút mond a rövidnadrágnak Bálint Tibor szavaival élve, magamfajta tört magyarsággal: felnő, rájön, hogy gyermekből férfi, fiúból emberré vált. Velem ez kb havonta egyszer ünnepélyesen megtörténik: néha a történelem rúg seggbe és kénytelen vagyok beismerni, néha csak egy gyermek naiv mosolya ráz bele a valóságba, néha a komolyság üt ki rajtam mint a rózsahimlő, néha a szőke zöld szemű királykisassony után sóvárogva érem utol saját magam fizikai állapotát lelkileg is, néha a lerágott sült kacsacomb és az üres boros pohár figyelmeztet ősz hajszálam (egy van csak még) eredetére.

De végül csak kiegyezek magammal, hiszen hogyan magyaráznám majd meg felnőtt magamnak a szoba sarkában őrködő plüss macit, a reggeli kakaós kávé utáni sóvárgást, az önfeledt hahótázást Tom & Jerry láttán? Pedig gyermekként mindenki fel akar nőni, hiszen ők irányítják a világot, a felnőttek akkor ehetnek fagyit mikor akarnak, ugrándozhatnak a szobában az ágyon mert nem állítja őket senki sarokba. De nem teszik... Mert a társadalmi szabályok, az illemtan, a mindennapi megélhetési gondok elfelejtetik velünk gyermekkorunk naiv pillanatait.

Ezért szeretek én néha belefeledkezni saját magamba és gyermekként nézni rátok, hogy csak a játékot lássam meg a világból, a mókát és a kacagást, a röhejes semmilyen létet, s álmodjam meg a tökéletes világot.