Holnap lesz az a nap amikor a mából elegem van

Nyár van. Fura eddig nem látott nyár. Vagy döglesztő meleg vagy fákat kitépő eget-rengető viharok. De a munka megy tovább. Felkelek, s annak a reményében, hogy majd jön a rég áhított és megérdemelt szabadság keserű mosollyal és kávéval összeszedem magam minden reggel és munkába megyek. Lelassultam az utolsó időben, mint a román vasúttársaság: csak az erős hang, zsivaly, förtelmes energiapazarlás, de semmi eredménye. Hogy is legyen, hiszen nagy része arra megy el, hogy valahogy kiizzadjam magamból a kolozsvári port, lemossam a munkahelyi stresszt, s képes legyek elfelejteni ezt a döglesztő időjárást.

S minden egyes este mielőtt lefeküdnék lázongok egy keveset, s szentül hiszem, hogy holnap lesz az a nap amikor a mából elegem lesz. Mikor felrugok majd minden széket és társadalmi szabályt meg konvenciót, kézen fogok egy szőkét, s kiülünk hárman a tó partjára a fűzfa alá elfogyasztani egymást (szőke, jeges vörös bor s én) s eltelik a nyár...