- a pesszimista vagy borúlátó ember ki azt állítja az életben nem létezik neki megfelelő, vele kompatibilis szőke zöld szemű királykisasszony, s ha létezne is, mire megtalálja elfogy addig a kacsa...
- létezik a realista, aki belátja, hogy egyenlő esélye van találni egy olyan szőke zöld szemű királykisasszonyt aki szereti a sültkacsát és a vörösbort, mint nem találni egyet.
- s létezik az örök derűlátó, a gyógyíthatatlan optimista, aki már a tepsit is kivajazta a kacsának és a boros üveget is kibontotta a szőkének, mert tudja, s meri állítani ország s világ előtt, hogy mielőtt a bor ecetté válna ő és csakis ő sikerrel fog járni.
A minap azon gondolkodtam egyik önismereti órámon (értsd: aludni szerettem volna, de nem tudtam), hogy vajon becses személyem melyik tipusba illik bele a legjobban. De hamarabb elaludtam mint erre a kérdésre elfogadható választ találhattam volna. S úgy érzem, hogy az utolsó időben mind több és több kérdést hagyok megválaszolatlanul, hiszen mint a cím is sugallja annyira képben vagyok, hogy csak nézem amit látok. S ennyi. Kezdek belefeledkezni magába az életbe néha, úgy érzem elveszítettem azt az örökös hajlamam, hogy mindig mindent logikusan átgondoljak. Mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy kezdem érezni a salsa-bachata-cha-cha-zouk ritmusát, már nem számolok végig. S valahogy ez így nekem jól esik, lehet csak a nyári melegből adodó lomhaság szállta meg az agyamat, ez majd azt hiszem ősszel kitudodik, addig is:
Első!
VálaszTörlésAmúgy a túlságosan válogatósról nem írtál...